Mondják, ezen a napon megszületett Krisztus Urunk Betlehemben. Már jó ideje terveztem, hogy elmegyek éjféli misére, és végre ma ezt meg is tettem. A sziklatemplom volt a hely, és nem mentem egyedül.Nem M volt velem, hanem a barátaim. Előtte beszélgettem vele - M - a vallásról, meg az én vallásosságomról általában, annyit leszögezhetünk, ő nem az. De ettől én még az vagyok, és nem hiszem, hogy ez zavarna bárkit is. Nem voltam az, hosszú ideig nem, de valami történt, egy jó pár évvel ezelőtt, amikor is református lettem, ám, ettől függetlenül is valami érzés kezdett bennem formálódni. Olvasva Wass Albert istenes történeteit, és magamba nézve, meg gondolkozva rá kellett jönnöm, hogy nekem ez jó. Nem arra gondolok, hogy én is úgy érzem, eleve bűnösnek születtem, és könyörögnöm kell, hogy megbocsájtson az Isten, nem. Különben sem vet Istenre jó fényt, ha úgy gondolkodunk róla, mint egy szigorú valakiről, mint a tanárról, akitől félünk, még ha nem is tettünk semmit. Mellőzve a Bibliai felhangokat, nekem Isten az apám. Egy olyan valaki, akihez fordulhatok, ha baj van a lelkemmel, ha zavaros a világ, ha, mint a fazékban a leves, fortyog minden, és felszínre bukkan sok minden, amit addig elrejtett a felszín. Elfoglalt egy alak az én Istenem, rengeteg dolga van, de tudom, hogy azért rám is odafigyel. Nem fog csodát tenni, és elém rakni, amit akarok, mert az én Istenem kemény isten, de megadja a lehetőségeket, amiket,ha akarok, kihasználhatok.

Így lett munkám, így segített, amikor bajban voltam, sosem valami direkt dologgal, hogy BAMM, és ott van, de valahogy mindig történt valami pozitív, amikor már nem látszott pozitívnak semmi. Ezért is lettem hívő, túl sok minden volt, ami jól jött ki, mintsem hogy szerencsés véletlennek tudjam be. Egyébként sincsenek véletlenek, mert hát ” hogy gondolhattad azt, hogy véletlen, hogy éppen most, és épp ide születtem…”

Minden dolog, ami történik, egy történet része, amiben mindenkire szerep vár. Talán főszerep, talán csak egy félmondatos epizód. De. Anélkül a történet nem lenne kerek. És egy furcsa darab ez, mert senki sem tudja előre, hogy mit hoz a következő szín: király lesz-e, vagy szolga, elbukik a csatában, vagy győztesként kerül elő.

Volt nekem egyszer egy irodalom tanárom, Budayné Erzsi. Féltünk tőle, mert szigorú volt. Édesanyám az iskolámban volt könyvtáros, és, már ballagásom után, valahogy barátságba keveredett ezzel az Erzsivel. Emlékszem, az első szerelmi csalódásom után ő volt az, aki kirángatott a depresszióból, egy eléggé rövid, ám annál nyersebb hangvitelű telefonbeszélgetés alkalmával. Felvettem a telefont, és mondtam, adom anyut mindjárt, de ő velem akart beszélni. Kemény volt, mint a vídia, de helyre rakott. Nos, kiderült az is, hogy ez a nevezett Erzsi jóslással is foglalkozik, és hát Édesanyám megkérdezte rólam is. Megdöbbentő volt, hogy előre láta, hogy mi lesz. Jóval az angliai kiruccanás után tudtam meg, hogy évekkel azelőtt elmondta anyámnak , hogy ez lesz. A házasságot, Angliát, mindent. És mondott egy másik dolog is, azt, hogy ennek az országnak egyszer még nagy szüksége lesz rám. Hát, én itt vagyok….De elkanyarodtam kicsit, mint mindig. Tehát karácsony. És itt van M is, aki, talán másoknak fura, szóval olyan amilyen. Nyers, karcol, mint a rossz pálinka, de ugyanakkor egyenes. Karcol, és nagyot üt. Furcsa lehet, hogy miért vagyok vele, nos. Nem tudom, hogyan fejezzem ezt ki, de, amikor nem voltunk együtt - és ismét idézek, mert kell - ” nem telt el úgy nap, hogy ne gondolnék rád”, és ez tényleg igaz. Az az érzés volt bennem, hogy nekünk még dolgunk van együtt. Igaz, nem vallásos, a modora nyers, de akkor is a legtisztább ember, akit valaha ismertem. A külcsín, és a belbecs, hát, ebben az emberben rejtőzik egy olyan csoda, amit nekem csak egyszer volt lehetőségem megtapasztalni, amikor szakítottunk. Ő kemény, mint a gyémánt, és ugyanúgy vág is, mert ez kellett ahhoz, hogy most itt legyen, hogy túlélje, és hogy ne bolonduljon bele azokba a dolgokba, ami vele történtek. Az ő világában a szeretet gyengeség, és önmagam kiadása, támadási felület. Kibújni az elefántcsont toronyból öngyilkosság. De, ha bemész abba a toronyba, ott találod őt, és rájössz, hogy milyen. Ezt gondolom, és lehet, hogy tévedek. Jó lenne néha egy olyan asszony, aki olyan, mint én, aki a másik felem, valamilyen szinten, de M van, és az én dolgom ebben a világban talán pont az, hogy mellette legyek.  Tulajdonképpen P óta nekem senki sem jó eléggé, és van egy barátom, aki ugyan ebben a cipőben jár. Többet kellene találkoznunk, neki, meg nekem, azt hiszem.

Azt gondolom, kétféle ember van, az egyik felismeri, hogy Isten van, és eszerint él, és van egy másik, aki nem. Aki Istent egy trónuson üldögélő, szakállas figurának gondolja. Isten bennem van, és körülöttem, mindenhol. Csodák vesznek körül, minden nap, ha most hátrafordulok, ott van Bogyó, és Eper, a két patkány, vagy Csőr Aki Pál a madár, mindegyikük egy csoda. Egy másik világ, szokásokkal, élettel telve, hát hogyan lehet mindez tisztán Darwini alapon? Muszály, kell, hogy legyen egy felsőbb hatalom. Az erdő. Sokat jártam a Börzsönyt, aludtam is ott jópárszor, és az nagyon más. Feküdni a füvön, éjjel, hallgatni a neszeket, susog a szél, és mindenféle kis izék mászkálnak, és közben minden mindennel összefügg….olyan bonyolult, csodálatos, és hatalmas az egész, hogy olyankor mindig eszembe jut, mekkora rész is jut rám ebből a hatalmas tortából. Kevés, mondhatni kevéske. Fák között fekszem, olyan fék között, akik egyenkét kétszer, háromszor idősebbek, mint én. Láttak már mindent, láttak menekülő huszárokat, látták az első, nagy háborút, és látták  meghalni a Budai Vár védőit éppúgy, mint a Corvin Köz harcosait. Hát hogyan jövök én ahhoz, hogy hozzájuk mérjem magam??

Alázat. Meg kell ezt újra tanulni, nem megalázkodás, alázat. Isten előtt, a természet előtt, és egymás előtt is. Félretenni önzést, kicsinyeskedést, mellégondolásokat, és számításból megtett cselekedeteket, és jobb lesz a világ. Szeretet, ez a kulcsszó. Mert, a szeretet soha el nem fogy. Hatalma van, mint a kimondott szónak, szeretni kell, fenntartások, és előítéletek nélkül. Mert így maradhat ember csak, az ember. A Megváltó megszületett, és nekünk dolgunk van Istennel. Ránk bízta az életet, és a legjobb, amit tehetünk ha emberhez méltóan éljük azt. Magad vagy, és azt csinálsz amit akarsz, de Ő figyel. Úgy hívják, lelkiismeret. És mert Isten benned van, ha neki tetszően akarsz élni, hát az a legjobb, ha úgy cselekszel hogy magaddal békében legyél, és biztos lehetsz benne, hogy az Neki is megfelel. Mindig a legjobban tenni azt, amit tenni kell, kérdések nélkül, mert mindennek célja van, magasabb célja, minthogy azt felérhetnénk ésszel.

Ennyi az egész, és pont ilyen egyszerű.

Ez már ilyen marad, ritkán írok, és ha írok, akkor valami nem van jól.Akárcsak most is, és meglepő módon már megint egy olyan dolog bukkant fel, amiről már azt hittem, elfelejtettem. Aztán kiderül, hogy mégsem. Ebben csak az a fura, hogy már több mint 3 éve, vagy tán 4 is, hogy megtörtént, amikor az egyik este lehúztam az ujjamról a gyűrűt, és a nappaliban letettem az üvegasztalra. Egy majdnem hat hónapos folyamat vége volt ez, egy olyan folyamaté, amit nem kívánok az ellenségemnek sem. Volt egy feleségem, akire büszke voltam, és, akárhogy is, de felnéztem rá. Szerettem vele lenni, szerettem úgy ahogy volt. Amikor először láttam azt, hogy egy másik férfi kezét fogja egy kocsmában, nem tudtam, hogy mi történik.  Egyszerűen nem hittem el, mert nem akartam elhinni, hogy az a nő, akivel Isten színe előtt esküdtem, ilyen nyilvánvalóan nyilvánítja ki a dolgokat. Annyira hasonlítottunk egymásra, és ugyan úgy gondolkodtunk, hogy eszembe se jutott volna az, hogy megtesz olyat, amit én nem tennék meg sosem.

Aztán volt más is, ez az  említett férfi a házunktól feljebb lakott, és én egyszer vártam haza a kedvest, de nem jött, sokáig. Megkérdeztem, hogy hol volt, és kiderült, ennél a férfinél, és nem jött fel, pedig ott ment el a házunk előtt,és nem is telefonált, hogy késni fog. És egyre szarabb lett minden, láttam, ahogy mindaz, amiről azt gondoltam, hogy végleges, eltűnik csendben. Ugyanis én komolyan hittem az egészben, hogy megöregszünk, és unokáink lesznek, meg kutyánk, és ilyenek. Akartam ezt az életet, bár nem nagyon tudtam mit kezdeni azzal, hogy férj vagyok, de tetszett. Nem vagyok én sem szent, és hibáim is vannak, csak egyszerűen néha, ha meghallok egy zenét, vagy látok egy helyet, járok valahol, szinte úgy jönnek ezek elő, mintha kést döfnének belém. Elmúlt, ennyi volt, de én meg más lettem, megkeseredtem kicsit, és talán le is mondtam arról, hogy valaha megvalósul az, amit vele álmodtam meg. Mert azt vele is kellene végigvinnem, nem mással.

Azóta is őt keresem minden nőben, és hozzá hasonlítok mindenkit, pedig, és ehhez nem kell találkoznom vele, és beszélnünk sem kell, tudom, hogy nem lesz már semmi, és soha vele kapcsolatban. Nem tudom eldönteni, hogy mit csináljak, és hogyan verjem ki a fejemből, de ordítani tudnék, és minden porcikámmal azt szeretném, ha mellette alhatnék el. És nem a szerelem, vagy az anyagiak miatt, hanem, mert kihúzta alólam az életem, amit szeretnék visszakapni. Nem másikat szerezni, és nem mással. A sajátomat szeretném, és vele, és ez az, ami teljesen reménytelen. Így aztán egy fel nem oldható problémában ülök, amiről elfeledkezni el tudok, de elfelejteni nem bírom.

Csak azt az egyet tudom remélni, hogy a következő év, talán egy kicsivel jobb lesz ilyen szempontból. Azt mondják, a remény az fontos, hát reménykedem, de nem áltatom magam.

Azt hiszem ezt most pont idevágna:

” Eltünni csendben, az volna jó

Ne fájjon többé, ha hazug a szó

Ne kelljen látnom, ha nem esik jól

Ne halljam meg, ha nem rólam szól”

Azt  mindjárt a legelején leszögezhetjük, hogy a 2011-es év még annyira sem volt az enyém, mint az összes többi. Először is, hogy vgegyük csak sorjában, szakítottam Mónival - na erről majd lésőbb - aztán lett valakim, auztán azzal is szakítottamtunktott, viharos gyorsasággal albérletbe költöztem, és elcseréltem a munkahelyemet is, nagyjából ez utóbbi az, ami pozitívum lehet. Aztán hogy, hogy nem, elkezdtem megint találkozgatni Mónival, aminek ez lett az eredménye, hogy elkezdtünk összejárigatni, ő akkor épen dolgozott, és már eléggé ki volt a faxom az egésszel, mert egy héten egyszuer láttuk egymást kb, amikor megváltozott valami, és valahogy már azon beszélgettöünk, hogy odaköltözök megint. Aztán ezen elgondokodtam ma, a Blaha felől hazafelé jövet hűséges drótszamaramon, hogy jó lesz-e ez nekem. Mert a helyzet asz, hogy megváltozni valéóban megváltozott kicsikét, és - leszűrve Judittal folytatott beszélgetéeseimet - egy kicsit más aspektusban látoma  dolgokat így hirtelen. Továbbá fura módon jól érzem magam vele, vagyishát jól éreztem magam vele most hétvégén, meg előtte is. Ez lenne ugye az érem azon oldala, ami az érzelmek feliratú bejegyzésnél található a lexikonban, most pedig, az ü betűhöz ugornék, ami az üzleti részét illeti. Nem kell hátrahőkölni, egy kapcsolatot nem lehet üzelti alapon nézni, meg nem is szabad, de ami tény az tény, hogy az albérletem drága, és ha ott lakom, az jleneltősen könnyítene a helyzetemen. Ugyanakkor ez most például tük jó, hogy itt vagyok az albiban, és nem áll senki a hátam megett, meg nem röpköd a Csőr Aki Pál.

Szóval nem tudom mitévő leygek, mert szeretek havonta egyszer elmenni a Filterbe, és ott beaéjasodni, meg szeretem a függetlenséget is nem kicsit, de szeretném elhinni, hogy mindezt meg lehet beszélni normálisan. Remélem így is lesz. Nehéz dolog ez most nekem, mert egyfelől nem érzem azt, hogy mellette leélném az életemet, másfelől meg “öreg vagyok már bohócnak”, és jó lenne vaahogy megállapodni végre, a sok újrakezdés után, de az is igaz, hogy méhg egyszer nem lehet eljátszani a szakítás-dolgot úgy, hogy abból ne legyen gáz. A hozzám való viszonya megváltozott, előtte én voltam az isten, most gyanakodva néz rám, és ez jogos is, mert csűnyán kibántam vele, eminek nyilván háttere is volt, de ez már a múlté, és ha újra felébred valami, na akkor nem tudnám még egyszer otthagyni. De nem tudom azt sem, hogy mindazokat a dolgokat, amik engem zavartak anno, vajon levetkőzte-e, vagy túl tud - e rajtuk lépni, tud-e változtatni egyáltalán, és ez a tipikus lakva ismeri meg az ember a másikat szituáció, avagy a puding próbája az evés, csak ez egy olyan pudin, amit akkor is meg kell enni, ha nem ízlik - na azt meg nem tudhatom előre.

Ja, és az új munkahely, hát, kicsit másabb, mint volt, összesen vagyunk öten, és a fínök, aki mellesleg 3 évvel fiatalabb. mint én, megpendítette, hogy tán nyitna Angliában egy irodát, éshogyhát, hmmmm…mire nem mondtam, hogy nem tudom én se, hanem vigyorogtam. A végén megint odakint landolok, és az az egy biztos, hogy ha jön velem, ha nem, én megyke, mert egy ilyen lehetőséget - már ha lesz - nem szalasztanék el.

Sose voltam egy vastagpénzű gyerek, de azt hiszem ma sikerült rekordot döntenem, miszerint a bankszámlám egyenlege az Úr 2011-es esztendejének július havában a  hatodik napon koppanva elérte a nullát, és ot maradt. Az igazi kihívás ebben a hónapban a saját magam ellátása lesz zérus forintból, illetve zérus mínusz 38 ezer forintból, tekintve, hgy még huszat be kellene fizetnem, illetve Takahashira is költeni kellene 18 ezret. Az élet, azt mondják, úgy szép ha zajlik, illetve a férfivé váláshoz meg kell tapasztalni az élet sötét oldalát is, úgyhogy legyen ez egy lépcsőfok akkor. Szólhatnék itt ékesen a felkeresett bankok hozáállásáról, akiktől pénzt kértem, illetve az erre szakosodott cégek hozáállását is dícsérhetném, de nem teszem. A sajét balfaszságomon túl nyilván ennek is oka van, és hát ha ez van, akkor nagyon nem lehet mit csinálni, nyilván a spórolásnak egyetlen fajtája lenne, ha visszaköltöznék Mónihoz, itthagyva az albérletet, de az egyet jelentene viszonylagos függetlenségem feladásával, ami persze mit sem ér, tekintve, hogy kihasználni úgysem tudom, sem csajozás, sem pedig egyéb dolgok okán, tekintve az anyagi oldalát az élet rózsaszín kockájának.

Megdöbbentő, mennyire lent vagyok,és megdöbbentő, mennyire nem érdekel.Ha ellenállnék neki, legyőzne, de ha olyan vagyok mint a nád, és elhajlok előle, akkor megmaradhatok.

Az okát tudom, az oktalanul felvett hitel, a szebb jövő reményében, és a kényszerből használt hitelkártya, ezek azok, amik okozzák ezt, de, az elsőnél hittem valamiben, a másodiknál meg nem volt más választásom. Így aztán, halvány nyomokat hagyva magam után karistolgatom az rózsaszín kocka egyik-másik oldalát, és elfogadom azt, aminek lennie kell, a tényt, hogy ez így van,és nagyon nem is lesz másképpen nagyon hosszú ideig. A földi hívságok kergetéséről, mint párkapcsolat, és család, meg saját pecó, és ilyenek, azt hiszem lemondok ezennel, és egy napon végképp megunva ezt, nyakamba veszem Európát, vagy akár a világot, és lelécelek innen. Na ABBAN van kihívás…

Ma nyolc kerek órán át fát faragtam, és lett egy tányérpm, meg egy kanalam. közben, amíg dolgoztam rajta, kurvára jól éreztem magam, megszűnt minden más, csak a feladat  volt, amire figyelnem kellett. szerintem jól sikerült, bár még száradnia kell, vagy három hetet, és akkor lehet majd csiszolni, meg miegymás, vízhólyg nőtt a tenyeremen, és fáradt vagyok, mint egy kutya.

két hetem van még a hónapból, hosszú, meg nehéz két hét lesz, eddig úgy voltam beállítva, hogy mindig volt valami plusz a pénzem mellé, és ez most nincsen, így hát pénzem sincsen sajnos. egy csomó dolog van, amit ki kellene fizetnem, de - ellentétben a megszokott parámmal - nem foglalkozom vele, mert nem nagyon tudok mit csinálni, hát hagyom, had menjen. a mai estét olvasással, és pihenéssel fogom tölteni, mert holnap hétfő, megint meló, és megint a faszkalap főnököm, aki ordítva beszél velem, nyilván ez az az orgánum, amit velem kapcsolatban elfogadottnak tekint, ezzel persze én nem feltétlenül vagyok így. néztem állásokat is, de nem sok reménnyel kecsegtetnek sajnos. úgyhogy megint kellemes, depresszív hangulatban vagyok, smin azt hiszem egy kiadós alvás még segíthet, ha tudnék aludni persze, de sajnos a munkahelyi para annyira rámászott az agyamra, hogy állandóan felébredek reggel ötkor, meg ilyenek, és csak forgolódom az ágyban.

előveszek egy jó kis könyvet, azt jóvan.

mostanában megint M van a színen, elkarcolgatunk ketten néha az élet bakelitjén, aztán látjuk majd, mert a csapjunk a lecsóba azonnal korzsaknak ezennel vége van. köszönöm mindenkinek, aki segített, amikor  a legmélyebben voltam, mint valaha, azt hiszem elmúlt, bármilyen kilátástalan is volt az egész. ha  dolgok jól alakulnak, meg tudom majd oldani a dolgaimat mindenféle szempontból, talán motorom is lesz megint, ami nagyon jó lenne, mert nagyon szeretem, talán még a vezetésnél is jobban, mármnt az autóvezetésnél is jobban, úgy értem ezt. rendbekaptram a kecót ma, mert egy botrány volt ahogy kinézett, aztán ég a pofám, ha feljön bárki is.

kellene már egyet sörözni a barátokkal is, meg ilyen, nagyon is fontos dolgokat kellene csinálni. úgy néz ki pluszmeló is összejön egy kis bringa szerelés képében, meg némi segítség képében is M anyjánál, csak úgy legyen, és akkor nem lesz gond.  a nagy visszatérések időszaka van most úgy látszik, mindenki újra rátalál a régi kapcsolataira, ami nem feltétlenül baj.

furcsa ahogy néha az emberek kezelik a dolgokat Zs már nem i köszöna melóhelyen, pedig meglátásom szerint kettőnk közül nem neki kellene megsértődve lennie, de mondjuk annyira nem mozgat, nekem nem kell elnézést kérnem senkitől azt hiszem.

ha jól megy,és meglesz a motor - remélem, kompromisszumok nélkül tudok venni egyet - kiveszek egy hét szabit, felteszem a sátrat, és elhúzok bármerre az országban, egyedül, és széjjelmotorozom magamat, lemegyek mondjuk szegedre, az unokaöcsémhez, meg pécsre, és egyéb jó kis helyekre, hogy némileg embernek érezzem magam.

közben volt egy lovasíjász verseny Jordániában a Jordán király rendezésében, és - ahogy a Mongóliában rendezett hagyományőrző olimpiát - ezt is mi nyertük meg ,Magyarok. kíváncsi leszek, vajon hány helyen, és milyen médiumban fog megjelenni a hír…..

egészében véve a világ békésnek, és elviselhetőnek tűnik ilyen formában, ahogy most van. az az igazság, hogy az is megfordult a fejemben, el kellene adni az autót, hogy enyhítsek  pénzzavarokon, de úgy gondolom Á nem azért adta el nekem, hogy megváljak tőle, ez az egyik ok, a másik peig, hogy a magam erejéből, nagy valószínűséggel soha az életben nem lesz alkalmam egy normális kocsit megvenni, márpedig ez egy normális kocsi, csak valami helyet kellene neki találni, mert így hétszámra áll szegény a ház előtt, mivel munkába busszal járok, hétvégente meg csak ritkán szándékozom használni…főleg, ha a motor ugye..csak kevesebbet eszik, és valahogy..nem tudom, motorozni annyira jó, hogy azt nem tudom semmi máshoz hasonlítani. semmihez. az maga a szabadság.

minekutána lerendeztem kiadásaimat, konstatálnom kellett, hogy a rendelekzésemre álló összeggel egy tisztességes buliban nem fakíthatnék, úgyhogy a seggemen maradás tipikus esete forog most fent. busszal járok dolgozni, mert ingyen van, reggel meg az a séta a jó levegőn, az mindennel felér..igaz ma reggel a jó levegő páratartalma a földközelben érte el a harmatpontot, és ez nem volt jó. a hónapban volna még egy jeles esemény, nevezetesen a műszaki vizsga, ami halasztva leszen, mert csak.

érdekes, hogy néha emberek megsértődnek gondolkodás helyett, de ez bztos a könnyebbik út, én ezt nem tudhatom, de nem ám.

sajnos eltűnt  a kisolló, de meglett a zsebkendő, tehát orrot fújni már tudok, csak körmöt vágni nem, de találtam egy jó kis reszelőt…igaz előtte valami műhelyben szolgált, de ilyeténképpen ez neki egy előrelépés lehetett, nekem meg kapóra jött.

ma szerda van, és M éjszakás, én meg megyek a teázóba i-hez, csak úgy, mert biciklizni van kedvem. a dolgok lassan a helyükre kerülnek némi lelki, és remélem anyagi hátszéllel, és megszabadulok egy csomó mindenféle kiadástól/tartozástól, mittudoménmitől.

megyek tekerni. meg mnúzeumok éjszakája is esz, ami jó.

felketlem ma is, a szokásos, furcsa érzéssel úgy gyomortájt, mert megint be kell menni. nem tudom, mit gondolnak most rólam odabent, igazából nem is érdekel nagyon, mert nem is számít nagyon. unom már ezt az egészet, a melót, a főnökömet, a céget, a reggeli kelést, és úgy általában mindent. ategnapi nap jó volt, meg talán a szombat is, és azzal vége, mefint jöhet egy hülye, hosszú hét, aminek a végén ismét lesz két napom, amikor hazudhatok magamnak, hogy minden oké. kimonshatatlanul elegem van ebből.

Elérkezett ez is, a váűrva várt céges buli.meló után irány a balcsi, Zs, és Lóribí társaságában, le az M7-en, egyenesen

aztáb kicsit más fordulatot vettek a dolgok. még a buli előtt, Zs-vel arról beszélgettünk, hogy hogy lesz, meg mi lesz ezen a bulin, és egy dologban egyetértettünk, hogy nem kellene sem neki, sem nekem csajozni/pasizni, mert egyrészt egymással ne csesszünk már ki, illetve ne adjuk a kollégák szájába a pletykát. elmékszem, mkor megemlíttetm neki ezta  dolgot, egészen ledöbbent, és azt mondta: te tényleg azt gondolod, hogy a céges bulin fogok pasizni? és egy kicsit meg is sértődött talán, én meg hülyén éreztem magam, hogy miért mondtam ezt.

nos, lefelé már feltűnt, hogy kissé rá van pörögve a munkatársamra, de, gondoltam, mivel ezt megbeszéltük, hát tartja is magát hozzá. hát, nem ez történt, és ez nagy baj. mert túl azon, hogy az én estém el lett baszva, nyilván ez nem is csoda ugye, más se ugrálna az égig örömében, de szerencsétlen gyerek meg egész úton bocsánatot kért tőlem Budapestig, lévén nagyon stzarul érezte magát a bőrében, és arról nem is szólva, hogy miféle bizonyítványt állított ki ezzel magáról a hölgy. ami persze nem az én gondom innentől, és - ahogy azt hajnalban meg s kaptam, mikor szóvá tettem a dolgot - mi a fasz közöm vvan nekem ahoz, hogy ő mit csinál. nos ez igaz, nert szakítottunk ugye, annak okán, hogy én eljátszottam a bizalm,at, és félelmetes voltam, meg ilyenek. hát, akkor egy-egy, mertmost ő tette meg ugyanezt, azzal a kcsi külömbséggel, hogy én nem mpondtam a másik szemébe azt, hogy ” mit képzelsz te rólam..” vagy valami hasonlót. A srácok, akiket hoztam hazafelé, levágták perszem hogy mi volt, suerintem csak a hülye nem vágta le, egyébként, de ugazság szerint ezt is leszarom, mert nem az én életem, nem az én dolgom, és nem az én problémám. de azt, hogy a fejemre valaki virtuálisan tesz, azt valahogy nem tudom leszarni, és nem tudom szó nélkül hagyni, mert - ugyan úgy, ahogy nekem nem volt jogom hisztizni állítólahg a ketrti bulin - másnak sincsen joga embereket kellemetlen helyzetbe hozni. és megiont, valamit tisztázzunk: nem azal van a abaj, ha ő összejön valakivel, és nem sok közöm van hozzá, de ha egyszer megbeszéltünk valamit, az legyen úgy, ez az egyik, a másik meg, hogy taktikai szempontból sem szerencsés összejönni egfy munkatársunkkal, az összes többi szeme láttár úgy, hogy az ex is jelen van, pláne, ha még biztosítottuk az exet arról, hogy ilyesmi nem fordul elő. megkérdeztem a Lórigyereket, hogy amúgy , ha elhívná Zsé sörni, menne - e, és igen volt a válasz.

szóval, csak gartulálni tudok. remek péntek este kerekedett, kicsit másképp képzeltem, és hát nem úgy sikerült, nagyjából ennyi. viszont ha eddig hittem is abban, hogy barátok lehetünk, és talán normálisan tudunk egyszer - tényleg kvázi barátként - elmondani dolgokat egymásnak,hát ennek vajmi kevés esélyt adok innentől. nem zárom ki, de nem nagy a százalékos valószínűsége.